Most vagy Soha 3.

Most vagy Soha 

( Now or Never ) 

3. rész

Ezek után még nehezebbé vált szöknöm előle és az egyre erősödő érzések elől, amik mint a mágnes húztak hozzá.

Még azon a Szilveszteri estén visszavonhatatlanul beleszerettem, elkövetve ezzel életem legnagyobb hibáját, amivel veszélybe sodortam és végül halálba küldtem az egyetlent, aki viszont szeretett…

Túl hamar fordult olyan komolyra minden.

Helyzetünkön rontott, hogy Allen, mint sok más vendég is, az újév néhány napját   Drummond birtokon töltötte.

Egyikünk sem hitte talán, hogy ilyen erősnek bizonyul, az, amit egészen mostanáig fel sem fedeztünk magunkban.

Bizonyos, hogy a sors akarta így és soha egyetlen napra sem bántam meg, amit tettünk, csak azt, hogy rosszkor, rosszidőben szántuk végül rá magunkat.

Találkozásunk annyira felkavart, hogy napokon át gyötrődtem. Sokáig képtelen voltam lehunyni szemem, mert olyankor féltve őrzött vágyaim kergettek őrületbe.  Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ő is itt van és talán épp rám gondol.  

Nyugalomra vágyva lemerészkedtem a mindig is csöndes és eldugott könyvtár szobába. Oda érve az ajtó előtt azonban megtorpantam. Léptek zaját hallottam át a sötét ajtón és az alatta kiszűrődő fény tudtomra adta, hogy van odabent valaki.

Az a jól ismert érzés, ami akkor tört rám, ha megakadt rajtam egy szempár, újra hatalmába kerített.  Talán elszalasztom az egyetlen alkalmat, hogy megváljam, neki mit érzek… Olyan erős rettegés csúszott végig a gerincemen, melyhez hasonlót soha sem éreztem. Tudtam az elvesztésétől tartok ennyire, de nem éreztem át ennek valódi súlyosságát. Már nem tudom meg mi lett volna, ha legyőzöm önmagam. Talán már a következő hajnalon elmegy és magamra hagy. .. Ám egyikünk sem tudta már magába fojtani a hosszú évek óta elnyomott szerelmet .  A vágyat,hogy azt, ami az életünkben menthetetlenül elromlott, ha csak néhány percre vagy órára,de  a boldogság múló illúziójára cseréljük,már  lehetetlen lett volna csitítani. Felkészülve és elfogadva odabenn mi vár rám, lenyomtam a kilincset.  

A szeretett arc fordult felém, a kandalló lobogó fényében. Nem rémület, sokkal inkább megkönnyebbülés tűnt fel vonásain amint megpillantott engem. Éreztem, hogyan zubog ereimben a vér és szavakra sem lelve kutattam zöldé sötétedő szemeit, várva valamire. Nem akartam tudomás venni a könnyeimről, melyek öt éve akkor először törtek fel belőlem.  Nem azt akartam, hogy szánjon. Talán nem szeret, kérdeztem elszoruló szívvel magamtól.  Egyetlen pillanatra sem szakadt el tekintetemtől, ami bátorságot adott. Ő érte bármire képes volnék, eszméltem rá, ami hirtelen megálljt parancsolt könnyeimnek. Lenéztem a kezemen ártatlanul fénylő egyszerű karikagyűrűre. Mindössze annyit kell tennem, hogy leveszem. Ez a semmiség az egyetlen ami Drummond-hoz köt. Nincs semmi más… Egyedül ez a bilincs. Nem gondolkodva a következményeken lehúztam ujjamról és nem törődtem vele tovább. Allen akkorra már ott áll előttem.

Közel hajolt hozzám, úgy hogy ajkaimon éreztem leheletét, ahogy ismét bíztatóan súgta azokat a szavakat.

- Most vagy soha…  

Titkunkra nem azonnal derült fény, de hiba volt engedni a kísértésnek, hogy tovább maradjon a házban.  Nem a nyilvánvaló kötődés,a lopott pillantások és csókok okozták a vesztünk. Drummond hiába volt féltékeny, tökéletesen vaknak bizonyult az ilyesmire, különösen, ha az éppen az orra előtt történt.  Allen vakmerően még azt az ötletet is felvetette, amit darabjában valósított meg.

- Szökjünk meg együtt. – nézett reménykedve rám a sötét, göndör frufruja alól élénken ragyogó szemeivel, melyek a jáde kő árnyalataival játszottak.

- Bár mennyire is szeretném, ezt nem lehet. – kezdtem szigorú szomorúsággal – Nem akarok menekülni, Allen. De még inkább nem akarlak téged veszélybe sodorni, értsd meg…  - megsimogatva arcát még abban bíztam,hogy így könnyítem meg az elválást.

- Egész egyszerűen elengedsz majd, ha eljön az ideje?

Kérdésére képtelen voltam azonnal felelni.

- Egyetlen percig se hidd, hogy olyan egyszerű lesz… - jósoltam mit sem sejtve és naivan többet remélve ajkaira leheltem az utolsó szerelmes csókot.

A következő hajnal borzalmas hangokkal vert fel. Kiáltás és bútorok törése, a szolgálók és a háznép futkosása szerte szét az épületben. Még sem hittem, hogy akkora baj van.  Lementem persze, hogy magyarázatot kérjek a perpatvarra, de addigra nem találtam senkit a házban. Körbe járva, hátha még is rábukkanok valakire egy ennél rémisztőbb eseménynek maradványaira találtam.   A könyvtár szobát feldúlták, mindent felforgattak. Az asztal, de mégy a rögzített polcok is a nehéz könyvekkel…

Belém vágtak az emlékek. Mintha csak az életem múlna rajtam  semmit sem kímélve,legyen az ép vagy már törött, kutatni kezdtem  a romok között.  Azt kívántam bár ne találnám meg azt az árulót, de alig néhány perc elteltével, már nem volt egy csepp kétségem sem a felől, hogy a lehető legnagyobb bajt hoztam a fejünkre azzal, hogy meg váltam tőle.

Még mindig ugyan olyan szelíden csillogott, mintha csak gúnyolni akarná balsorsunkat.

Két egy mást követő lövés hangzott távolról.  Semmit sem gondolkozva futásnak eredtem a hangok irányába.

A kép ami fogadott, ma is kísért álmaimban.

Allen élettelen teste a kőúton végig nyúlva… Tátongó seb a mellkasán és vöröslő vér minden hol…

Olyan fehér akár egy márványszobor… Minden könyörület nélkül fölötte áll életem megkeserítő szörnyetege.   

Drummond mintha örömét letel volna a tébolyban, amivel a test mellé vetettem magam.  

Egyenesen az arcomba nevetett,épp úgy, mint mikor tudtomra adta,hogy a tulajdona vagyok csupán.  

Az szörnyű események sokkoltak, melynek eredménye  képp  elveszettem  agyam felett az irányítást,de ami még rosszabb a testem is,csak a pillanatnyi elmezavarnak engedelmeskedett.

A könnyek záporától már nem láttam semmit és a hangokból sem érzékeltem mást csak saját, tulajdon zokogásomat. 

Kezem érintette Allen addigra már jéghideg kezeit,ami  néhány napja még tele volt élettel és forrósággal.

Mindössze néhány rövid pillanatba telhetett, míg ujjaim megtalálták a fegyvert és rajta a csábító ravaszt…

- Most… vagy soha… - ziháltam kifordulva önmagamból. Aztán döntésre jutottam. Most.

Mind az ami ezután következett már nem maradt meg emlékeimben. Egyedül a kínzó tudat, hogy valóban elsütöttem a fegyvert ragadt meg bennem, hiánytalanul. És ez  épp elég ahhoz, hogy hagyjam felköttetni magam.