Most vagy Soha 2.

Most vagy Soha 

( Now or Never )

2. rész

Az öt év lassan telt, hiába való és említésre sem méltó történésekkel. Az egyetlen, ami állandó és változatlan maradt a beletérődés, hogy jobb már sosem jöhet. Közeledett az évvége, ami szokatlanul kellemes és enyhe telet hozott.

Nem sok volt hátra a harmincegyedik születésnapomig. Megszoktam már, hogy ilyenkor sem számíthatok többre megmaradt barátaim jó kívánságainál, de ez az apró örömöt is felváltotta idővel valami olyan érzés, ami inkább fáradt elfogadás volt már, mint valódi boldogság…

Egy percig sem vártam meglepetésre. Ám három nappal a szokásos születésnapi, Szilveszteri bál előtt érkezett egy különös levelem.

- Nincs rajta a feladó neve… - állapítottam meg a borítékra meredve.

- Egy futár fiúval küldték. Azt mondta úgy kérték, hogy egyenesen ide hozza. – tájékoztatott a kis cseléd.

Egyszerű gyertya viasz szín boríték volt, könnyű papírból egyetlen pecsét, vagy jellegzetes ismertető jel nélkül, ami utalhatott volna a küldő személyére. Néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem kinyitom, amit szobalányom nagy kíváncsisága kísért.  Vigyázva nehogy tartalmában esetleg kárt tegyek valahogy, jobbnak láttam egy levélkés segítségét kérni.

Minden féle durvaság nélkül sikerült hát felfednem a boríték tartalmát.  Egy csalódott hümmögéssel szobalányom tudtomra is adta, hogy nem ilyesmit várt, de én magam,  a meglepődöttségtől megigézve néztem a kezemben tartott színházjegyre.

- Mintha a Lady, nem kaphatna akármelyik előadásra különb meghívást. – jegyezte meg különös hangon, orrát felhúzva a lány.  

- Erről, had ítélkezzem én, drágám. – utasítottam rendre szelíd szigorral, de ez nem volt elég ahhoz, hogy fel fogja távoznia, kéne.

-  Elmegy rá, asszonyom? – érdeklődött kissé pimaszul.

Mielőtt válaszoltam volna, még szemügyre vettem hátha rejt még mást is a boríték, de az üres volt.

- Nem igen látom más módját annak, hogy kiderítsem kitől jött ez az apró, de figyelmes ajándék. – mondtam végül újra a kezemben tartott papírszeletre pillantva. A darab címén meg akadt a szemem.  Sosem hallottam róla, de még is ismerősnek tűnt. Megkockáztattam, hátha tud valamit felőle ez a kotnyeles kis hölgy az oldalamon, ha már más hasznát úgy sem veszem kíváncsiságának. 

- Hallott valamit erről a darabról? – tettem fel a kérdést engedve, hogy pillantást vethessen a feltüntetett címre.

- Most vagy soha. – olvasta fel kissé döcögve, majd színlelt hozzá értéssel lebiggyesztette alsó ajkát és hozzá tette – Új mű lehet. Ehhez még nem volt szerencsém…

Ráhagytam, mert magam is úgy véltem, hogy rá hibázott.

- Gondolom, az íróját sem ismeri. - mosolyogtam gondolataimba merülve. De az igazság az volt, hogy magam sem tudtam ki lehet.  A ma esti premieren nyilván kiderül, határoztam el magam végleg.

Míg öltözködtem ráébredtem sokkal inkább érdekel az író maga, mint a darab, de pontosan nem tudtam volna megmondani mit találtam annyira érdekesnek a címben. Azt sem értettem, hogyan és miért terelődött a levélküldés gyanúja mindjárt az íróra.

Mi csábítót találhatok egy ismeretlenben, aki valljuk be annyira sem képes, hogy tisztességgel megadja a nevét?

De nem akartam gorombának vagy modortalannak tűnni, így kocsisommal a pontos időben,a megadott helyre vitettem magam.

A függönyök felfedték a díszleteket. A történet bevezetőjét nem tartottam figyelemre méltónak, így néhány percet arra szántam, hogy tekintetem végig hordozzam az összegyűlteken. Amennyit a félhomályból kivehettem az arcokból,még annyira sem volt érdekes,mint az ami a darabban történt,így kénytelen voltam a színpadra koncentrálni.  Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy pontosan ugyan azt a sablon történetet látom viszont, amit már nem egyszer végig ültem.  Igyekeztem türelemmel lenni.

Álmomban sem hittem ugyan is, hogy a következő jelenetekben önmagam látom majd viszont.  Megdöbbenve eszméltem rá, az emlékeimben világosan élő emlékekkel egyező pillanatra.  A pisztoly és az egyességünk.

 Érzéseimmel harcolva kaptam kezem, szám elé, mert nem tudtam hirtelen hová legyek, vagy mit tegyek.

 Már értettem a címet, amit zavaromban mindjárt sértésként könyveltem el. Fel nem tudtam fogni, mért akarna bárki is ilyen emlékekkel provokálni?  Végül is a düh szögezett a székhez. Kényszerítettem magam, hogy bármit látok is végig nézzem. Reméltem, hogy a színpadról leolvasható valamelyest a vonásaimra erőltetett elszánt nyugalom, így mindjárt fel is szegtem állam, hogy nyomatékot adjak az üzenetnek. Még nem jöttem rá, melyikkőjük lehet, de volt egy olyan érzésem nem nagyon bujkál. Kiváló és a többiekét kétségtelenül magasan túlszárnyaló alakításával láthatóan mások figyelmét is felhívta magára az egyik fiatalember.  Erősen szemmel tartottam és szuggeráltam, hogy ne ő legyen az, mert attól féltem, ha még is így van nem élem túl a darabot, vagy ami rosszabb ő sem megy haza élve a színházból… Egyre inkább úgy tűnt, a szemtelennek nagyon is volt képe magára osztani önmaga szerepét! Abban már nem kételkedtem, hogy ez az egész az ő műve, de ezt többnek éreztem már puszta mókánál. Fogalmam sem volt mit akarhat.  Mi célja van ezzel? A töprengés azonban semmit sem segített. A darab zavartalanul ment tovább. Tehetetlenül néztem, ahogy újabb megdöbbentőnél megdöbbentőbb elemet és történés fedett fel a saját életemből! Könnyek marták a szemem, de már képtelen lettem volna megtörni azt a groteszk varázst, amivel rabul ejtett az emlékekből és véletlen megérzésekből szőtt melodráma. Szíven ütött, hogy ez a férfi, végül a saját kezébe véve a hősnő sorsát, mesébe illő és teljeséggel valószerűtlen szépségű befejezéssel zárta a történetet.  Amiről most már biztosan tudom, hogy sosem következhet be… Akkor először úgy döntöttem nem akarom viszont látni.

Semmit sem sejthettem az elkövetkező napokból. Erőmet összegyűjtve, minden gondolatom egy dolgon járt: a Szilveszteri bálon. Most még inkább részese akartam lenni a szervezésnek, mint bármikor korábban. Ugyan is kényszeríteni akartam magamat a felejtésre és úgy hittem ez által lesz a legegyszerűbb.   Megítélésem szerint eleget dolgoztam,hogy az az évi legyen, az eddigi legfényűzőbb   estély. A várva várt est leszálltéval elégedetten vettem tudomásul,hogy minden bizonnyal így lesz.

Szokatlan volt ,de mintha miden rossz érzés,amit idáig magamba fojtottam, egyszeriben eltűnt volna. Egyetlen kellemetlen gondolat sem fészkelte be magát a fejembe, amit jó jelnek tekintettem.

Egészen úgy tűnt, semmi vártatlan nem zavarhatja meg az év búcsúztatását.

Sok táncpartnerem akadt, így Drummond-ot  egy csöppet sem  izgatta,ha több figyelmet szentelve a táncparkett látványának, mint neki,csak úgy fél várról társalgok vele.  Semmi kedvem nem volt ugyan is lehangoló képét bámulni, ráadásul úgy, hogy túl sok figyelemre érdemes szó nem is hagyja el a száját.

Rendszerint még az ilyen eseményeken is külön utakon jártunk.

Persze többnyire ismertük egymás baráti körét, akit meg nem azt a rend kedvvért bemutattuk egymásnak.

Most sem hittem, hogy valami érdekfeszítő személységgel gyarapodott ismerőseinek hosszú listája, bár ő minden bizonnyal meg volt erről győződve.   

- Szeretnék neked bemutatni valakit, Claire. – szólt hátam mögül a jól ismert erős,de nem különösebben szép hang.

- Később alkalmasabb volna, nem gondolod? - próbáltam szabadulni tőle azt lesve ki vár  épp tánc partnerre. De csalódnom kellett.

- Szerintem tudnak nélkülözni, néhány percre, drágám. – mondta erélyesebben  Drummond. Bosszantott,hogy igaza van ezért még mindig hátat fordítva neki összeszedtem minden nyugalmamat. Felesleges volna ennyivel elrontani az estét, gondoltam.

- Örvendek a kedves barátjának… - mondtam egy csöppnyi érzelmet sem csempészve hangomba.

- A fiatalember előtt szép karrier áll. – a szörnyeteg hangjából csöpögő hízelgést nem tudtam mire vélni,így ezt nem is leplezve  felnevettem.

- Valóban? Gratulálok! 

- Minden bizonnyal híres színműíró lesz belőle. Mint színész már régóta jelen van a színpadon. De az első darabja épp három napja debütált a bátyám színházában.

A hogy ezeket a szavakat meghallottam éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból. Rejtély mi tartott talpon, de egy szobor lassúságával fordultam meg.  Mielőtt bármit mondhattam volna akár egy félkegyelmű úgy meredtem rá arra az arcra, amit úgy hittem soha nem látok viszont. Riadt tekintetem látva ő maga is elsápadt, de nem tudta levenni rólam a szemét. 

- Gondoltam, mivel eléggé otthon vagy a színházi dolgok terén… - folytatta a másik, de hangja egészen eltompult számomra – Talán váltanál néhány szót Miszter…

-  Allen Goodfield-el . – mondtam ki, csak utólag eszmélve rá tettemre, így gyorsan hozzá fűztem néhány szót – Vol… Volt szerencsém hallani felőle…

- Remek. -   Drummond észre sem vett semmit – Akkor nincs is mire fecsérelnem az időm, ha meg bocsátotok.

Allen mormogott valami köszönet félét, de nem volt valami meggyőző. Láttam kék szemeiben, minden vágy az, hogy a férjem a lehető leg messzebb kerüljön tőlünk.

- Sajnálom, én esküszöm,hogy nem tudottam. – ismerte be higgadtan, talán attól tartva, hogy  Drummond visszatér.

- Akkor mire véljem? – szegeztem neki a kérdést – Ez is csak ugyan olyan ugratás, mint az a förtelem? – éreztem, hogy a hangomban a kelleténél több indulat remeg.

Különös mód nem sikerült rá ijesztenem, csak még inkább tekintetembe fúrta tekintetét.

- Azt ajándéknak szántam. – jelentette ki szemrebbenés nélkül, aztán kissé elszégyellte magát.

Nyilván most döbbent rá, mennyire helytelenül cselekedett.

– Merész ajándék volt, most már átlátom.  – mély hangjában is érezhető volt a változás, de még inkább a szeméből sütött bocsánatkérő fény igézett meg,bár szavakban nem könyörgött elnézésért. 

Néhány hosszabb másod percbe bele tellett, míg újra szavakat tudtam erőltetni nyelvemre.

- Magyarázatot kérek. – szólaltam meg végül még mindig zavart és fátyolos hangon – Azt hiszem, jogom van hozzá.

Érezve, hogy dühöm már nem olyan veszélyes elmosolyodott, úgy ahogyan régen.  

- Sokáig küzdöttem az érzés ellen, Miss Gilmore. Aztán beláttam. – itt egy pillanatig tétovázott csupán, de nem félelemből, hanem, hogy arcomat kutathassa – Egészen mostanáig, nagyon hiányzott.